Mester és tanítvány kapcsolatok a modern időkben

Bár az oldal gerincét a fordítások teszik ki, már régóta fontolgatom néhány kedves barátom írásainak megosztását. Manapság igen kevés embernek vannak önálló gondolatai, és ha vannak is, sokszor hiányzik hozzájuk az írói véna. Lásd ennek az oldalnak a megalkotóját és üzemeltetőjét.

Az egyik ilyen barátom, akivel hadd kezdjem a sort, kung-fu mesterem, Kerecsenyi Tibor. Sok harcművészt ismerek, és sok harcművészt láttam már szerte a világban. Eddigi harcművészeti utam során egyetlen ember sem volt olyan meghatározó számomra, aki valóban kiemelkedő lett volna. Többek között azért, mert a harcművészetekből mára eltűnt a művészet.

De nézzük inkább, hogy kitől olvashatunk ma egy remek írást. Kiváló barátom, Fodor Gábor (Fudo/Sui Men) írása következik. Azért jutottam arra az elhatározásra, hogy más barátaim írásait is megosszam, mert én magam is sokat tanulok belőlük, és talán mások számára is segítséget, inspirációt vagy egyszerűen csak gondolatébresztőt jelenthetnek. Bárhogy is legyen, következzenek most az ő gondolatai.

A mester és tanítvány viszonya az emberi kultúrák egyik legősibb és legsérülékenyebb kapcsolata. Ma már a több generációs leszármazási vonalak megritkultak, így legtöbbször nem rokoni kötelék alapján születik, nem barátság, nem üzleti szerződés – hanem szövetség, melyet a tanítvány keres de a mester választ. Egy olyan szövetség, amelyben a tudás áramlása a tét, és amelyben mindkét fél sokat invesztál: a mester az idejét, felhalmozott tapasztalatát, a tanítvány a figyelmét, az alázatát, elköteleződését.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

És hogyan lehet rosszul?

Ez az írás nem általános útmutató, hanem visszatekintés különböző területeken megélt tanítványságom elmúlt, 25 évére: személyes tapasztalatok, emberi történetek, és a mögöttük húzódó, évszázados kulturális minták találkozása.

A tisztelet és a státusz törékenysége

A premodern társadalmakban a mester pozícióját a társadalmi rend garantálta. A mester nem azért volt mester, mert a tanítvány nap mint nap hitelesnek találta, hanem mert a rendszer kijelölte a helyét. A tiszteletet a struktúra adta, nem az emberi minőség. Ez a struktúra mostanra - különösen Japánon kívül - összeomlott.

Régen tengernyi tanítvány akadt. A régebbi korokban az olyan szakmák, mint a fegyver kovácsolás általában több generációs tevékenységek voltak. Kívülről bekerülni egy jó nevű műhelybe és ott segéddé válni ritka lehetőség volt, mely társadalmi rangot és biztos megélhetést jelentett, ami óriási motiváció volt. Jelentkezőből bármennyi akadt, mert még egy kegyetlen mester zsarnoksága is jobb volt, mint a perspektívátlanság. Ha az egyik jelölt nem bírta a letaposást, volt helyette tíz másik.

Ma a helyzet merőben más.

A szakma haldoklik.

Japánban is.

A régi struktúra ahol a tanítvány sok éven át a mester házában él, s a mester eltartja őt, lassan megfojtja önmagát. Kevés a jelentkező, aki valóban ráfordítja a mai tempójú világban a sok évnyi tanulást és jelentős anyagi erőfeszítést egy szűk piacon való, bizonytalan megélhetésért.

S bár ez lerostálja a tanítványokat, sok komoly érdeklődő neki se tud fogni a tanulásnak, mert nincs elégséges családi támogatása hozzá.

A mai mesternek nincs mögötte az a láthatatlan hadsereg, ami a múltban védte: nincs nagy gazdasági súllyal bíró, stabil céh, nincs automatikus anyagi biztonság, nincs végtelen utánpótlás tanítványokból.

Emiatt a feltétlen engedelmességen alapuló, egyirányú, konfuciánus alapvetésű struktúra fellazul, s az emberi kérdések sokkal jobban előtérbe kerülnek, mint régebben.

A személyiségprofilok és a kulturális különbségek

A mester-tanítvány kapcsolat nem csak technikai, hanem mélyen pszichológiai és kulturális térben zajlik.

Az én esetemben az egyik legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy érzelmileg mindig is erősen kapcsolódtam választott mestereimhez, és ez egyikük számára nagyon nehéz volt. Ő egy érzelmi önkifejezésben kevéssé szabad, nem taktilis ember volt, ellentétben velem. Kultúránk, temperamentumunk, neurotípusunk nagyon elütött egymástól, hogy mennyire, ezt túl későn értettem meg.

Mesterem rosszabb időszakaiban teljesen elnémult, nem kommunikált, még munkával kapcsolatban sem, egyáltalán. Ezt sosem tudtam menedzselni, kétségbe estem, s csökkenteni igyekeztem a kettőnk közt lévő távolságot, ő pedig hátrébb lépett. Mikor ezt észrevettem, tudatosan igyekeztem ettől tartózkodni de két hátrafelé lépő ember közt a távolság csak növekszik.

Egy másik kulcskérdés, ha a mester és a tanítvány megértési profilja alapvetően különbözik. Volt mesterem tudása nagyon mély de ösztönös. Én igénylem az elméleti háttér megértését, hogy biztonságban érezzem magam a munka során. Értenem kell, mit miért csinálok. (Ő ettől a vonásomtól hideglelést kapott.)

A hagyományos ázsiai út nem ez, kiváltképp nem a japán. (A kínai rendszerekben ennek több helye van.) A tradícionális oktatási rendszerekben a kapcsolat napi szintű és közvetlen, a tanítvány sokszor megfigyelheti a folyamatot. Ha valamit nem ért, megmutatják neki újra de az anyaggal való közvetlen, empatikus kapcsolatot önmaga kell feltárja önmaga számára.

A modern képzés jellemzően szemináriumi jellegű, otthoni, önálló, nem más által vezetett gyakorlással - és ez a tradícionális tanulási lehetőségeket nem képes biztosítani. Itt a kérdéseknek szükséges kellő helyt adni.

Tanulási habitusok – a hálózati tanuló és a lineáris tanuló

Az emberek többsége lineárisan tanul: lépésről lépésre halad, és a mester jól tudja mérni a fejlődését. De egy kisebb hányad nem így működik. Ők úgy tanulnak, ahogy a túltelített oldat kristályosodni kezd: ezernyi ponton növesztik a kristályokat, tengernyi információt integrálnak, és akkor kezdik megérteni a lényeget, amikor a kristályok hálózatba kapcsolódnak.

Ezek az emberek a tanulási folyamat elején sokkal többet kérdeznek és lassabban haladnak, mert gondolkodásuk nem egy úton halad, hanem térbeli szerkezetben és megértésük ennek a szerkezetnek a síkmetszeteiből szintetizál sokváltozós, dinamikus válaszokat.

Ha egy vezető ezt nem érti meg, alkalmatlannak találhatja az ilyen tanítványt, mert a tétlen töprengőt látja benne de ez annak ellenére sem biztos, hogy igaz, hogy az ilyen ember hajlamosabb elbizonytalanodni!

A hálózatban tanulók megértik a lineárisan tanulókat de a lineárisan tanulók nem szokták érteni a hálózatban tanulók működését. Ez lehet oka a visszautasításnak, mondván: "Túl sok a kérdés, kevés az eredmény."

Pedig a hálózati tanuló a valódi, mély, integrált tudás felé halad – csak éppen nem a kijelölt, könnyebben áttekinthető ösvényen.

Egy kung-fu mester módszere az volt, hogy minden kérdést megválaszolt, míg hónapok után a tanítvány mondta, hogy „Most már sokat kérdeztem, menjünk gyakorolni.”

A hála gesztusa és a kölcsönös invesztíció

A legtöbb tanuló ma csak azt nézi, mit kaphat, nem azt, hogy mit tud hozzáadni a kapcsolathoz. Nem segítenek a mesternek, semmiben, hogy visszajuttassanak valamennyit az időből, amit az rájuk fordított.

Lekezelőnek tartják kitakarítani a műhelyt, pedig az az ő iskolájuk. (Hogy mennyire nem az, én nem engedek senkit felsöpörni a műhelyben, aki nem bizalmas és szívesen látott ismerősöm, mi több, be se engedem őket oda. Ahol megfoghatod a seprűt, kitöltheted a szenet, ott már mozoghatsz szabadon s ez nem mindenkinek járó bizalom).

Ez maga a hála gesztusa, ami alapvető kellene, hogy legyen. Mindkét fél invesztál. Sokat. Ezt észre kell venni, mindkét oldalról.

Ha ez nem történik meg, bármelyik részről, az hosszú távon mindkét felet kiüresíti.

Az ilyen jelölt ne botránkozzon meg, ha elutasítják.

A hagyományos struktúrák – kultúrák szerint

Japán: a hierarchia súlya és a megújulás lehetősége

A japán hagyományban a mester-tanítvány viszony a sensei-deshi keretben működik, amely mélyen hierarchikus. A premodern Japánban a mester szava megkérdőjelezhetetlen volt, és a tanítvány teljes alárendeltsége nem vita tárgya, hanem alapfeltétel. A régi iskola kemény mestere a hierarchia mögé bújtathatta kegyetlenségét, lelki töröttségét s ezt akkoriban tudomásul vették. Innen származik a mondás, hogy „A tanítvány csak arra való, hogy üsd és szidd!”

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez nem volt általános, arról, hogy a mester mivel tölti fel a rendszert, mindig maga döntött, saját embersége alapján. Számos olyan történet ismert, Japánból is, ahol a mester elvesztette tehetséges tanítványát önnön arroganciája, korlátoltsága vagy egoizmusa miatt - még ha ezek ritkán is idéztetnek.

És még ritkábban kerülnek említésre ama mesterek, akik szigoruk mögött mély emberséggel és felelősséggel oktatnak.

Kína: a humor és a közösség felszabadító ereje

A kínai mester-tanítvány viszony alapja a konfuciánus hierarchia, és a tisztelet de ezt a merev keretet mindig is oldotta a taoista és buddhista hagyományokból érkező humor és közvetlenség. A Shaolin kolostorokban a mesterrel: "tiszteletlennek lenni nem elfogadható, de megnevettetni igen". Ez a finom, de éles különbségtétel pontosan mutatja, hogy a humor hogyan tudja feloldani a hierarchia merevségét anélkül, hogy aláásná a tiszteletet.

A híres Nyugati utazás regényben Szun Vu-kung és Tripitaka mester kapcsolata tele van humorral, civódással, és mégis mély lojalitással. A mester itt nem egy rideg, távolságtartó figura, hanem egy gyarló, gyakran tévedő ember, akit a tanítványa folyton megment, és közben folyamatosan ugratja. Ez a fajta dinamika a kínai mester-tanítvány viszony egyik legszebb példája.

India: a tudás ára és a szent kötelék

Az indiai mester-tanítvány viszony, a guru-shishya parampara, a legősibb folyamatos hagyomány a világon. Itt a kapcsolat szent: a tanítvány a guru lábaihoz ül, és a tudás átadása nem tranzakció, hanem spirituális aktus. A gurudakshina – a tanítvány felajánlása a mesternek a képzés végén – nem fizetség, hanem a hála és a kötelék elismerése.

Az indiai rendszer ismeri és jól kezeli a hálózati tanulók problémáját is. A tanítvány, aki túl sokat kérdez anélkül, hogy előbb alaposan elgondolkodna, a mester idejét rabolja. Erre született egy zseniális módszer: a tanítvány minden egyes kérdésért egy kis pénzt fizetett a mesternek.

Az összeg jelképes volt, (a tanítványnak rendesen alig volt pénze) de a hatása óriási. A tanítványnak muszáj volt gondolkodni: "Biztos, hogy ezt a kérdést kell feltennem? Nem tudom-e magam kitalálni a választ?" Ezzel a mester nem a tudást adagolta, hanem rászorította a tanítványt, hogy problémamegoldó képességét és rendszerszemléletét fejlessze.

Az indiai hagyomány azt is tudja, hogy a mester nem tarthat vissza semmit. A guru szó egyik jelentése: "aki eloszlatja a sötétséget". Aki visszatartja a tudást, az nem guru, hanem kereskedő – és a kereskedő pedig nem érdemli meg a tanítvány hűségét.

Perzsa és arab hagyomány:

Az adab és a mester joga:

A perzsa és arab kultúrkörben a mester-tanítvány viszonyt az adab – a helyes viselkedés, a finom modor, a tisztelet és az önfegyelem – szabályozza. Az iszlám miszticizmusban, a szúfizmusban a pir (mester) és a murid (tanítvány) kapcsolata abszolút: a tanítványnak úgy kell lennie a mestere kezében, "mint a mosott holttest a mosdató kezében". Ez a teljes bizalom és önátadás ideálja.

De ugyanez a hagyomány ismeri a visszaélést is. Az arab közmondás – "Aki mesternek áll, annak előbb szolgának kell lennie" – arra figyelmeztet, hogy a mesterség nem jár automatikusan. A mesternek is meg kellett járnia a maga útját, és aki ezt elfelejti, aki a tanítványból csak szolgát csinál anélkül, hogy viszonzást adna, az visszaél a pozíciójával.

A perzsa miniatúrafestők műhelyeiben a mester a tanítványnak nemcsak a technikát, hanem a "szem" titkát is átadta: azt a képességet, hogy lássa a szépséget. Aki ezt visszatartotta, az nem mester volt, hanem kontár – függetlenül a technikai tudásától.

A zen mester és a kétirányú út – A tanítvány, aki korrigálhat

A zen buddhizmus mester-tanítvány viszonya az egyik legkifinomultabb példája annak, hogy a hierarchia és a kölcsönösség hogyan férhet meg egymás mellett. A zen mester nem tévedhetetlen. A tanítványok nemcsak jogosultak, hanem kötelesek is jelezni, ha a mester hibázik – és ez nem sértés, hanem a gyakorlás szerves része.

A híres zen történetek tele vannak olyan pillanatokkal, amikor a tanítvány felülírja a mestert: egy váratlan válasszal, egy jól irányzott pofonnal, egy csenddel, ami többet mond minden szónál. A megvilágosodás nem a mester privilégiuma, hanem a közös munka gyümölcse. A mester és a tanítvány együtt botladoznak az úton, és hol az egyik, hol a másik segíti fel a másikat.

Ez a modell radikálisan különbözik attól a merev, tekintélyelvű struktúrától, amit a régi iskolák tekintélyelvű mesterei – és az ő nyomdokaikon járó modern álmesterek – képviselnek. A zenben a mester nem attól mester, hogy soha nem téved, hanem, hogy képes felismerni és beismerni a tévedését. A tanítvány nem attól tanítvány, hogy vakon engedelmeskedik, hanem, hogy elég bátor és alázatos ahhoz, hogy a mesterét is tanítsa, amikor arra van szükség.

Ez a kétirányú út a mester-tanítvány viszony legérettebb formája. Itt a szövetség már nem pusztán a tudás átadásáról szól, hanem a közös emberi fejlődésről. A mester és a tanítvány egyaránt tanul, egyaránt változik, és a kapcsolatuk nem egy egyirányú utca, hanem a tudás és a tisztelet folyamatosan áramlik mindkét irányba.

Az önfejlesztő mesterek

Találkozni lehet néha olyan mesterekkel, akik nem egy szellemi hagyatékban nőttek fel, hanem maguk tártak fel vagy tártak fel újra valamit, ami korábban elveszett. Minden tiszteletet megérdemel az erőfeszítésük. Sokszor előfordul, hogy nehezükre esik megfelelően tanítani, hisz nekik senki nem adta át azt tudást amivel bírnak, s nincs ismeretük arról, hogyan kéne ezt jól tenni. Ha nem találsz utat hozzájuk, ők zárt kapuk maradnak, sokszor még akkor is, ha megvan bennük a szándék a tudás megosztására.

Ők messzemenően elvárják az önálló tanulásra vonatkozó maximális erőfeszítéseket, s ez a szempont, saját történetük miatt jól érthető.

Az ajándék Mesterek

Ők a legritkábbak. Megjelennek, kérés nélkül átadnak egy értékes tanítást, sok évnyi kemény erőfeszítésük esszenciáját ajándékozva neked, majd eltűnnek, elvárások nélkül. Aki engem így segített, annyit kért csupán, hogy kilétét tartsam titokban.

A „Titkok Kiválasztott Őrzői” – Az álmesterek

A mester-tanítvány viszony évszázados hagyományára mindig is árnyékot vetett a hiúság és az ostobaság. Ők az álmesterek és áltanítók, "A Titkok Kiválasztott Őrzői", akik a közösségi média felületén bölcselnek az ego legyőzéséről, miközben a legközelebbi családtagjaikat is kihasználják. Az álarcuk a befelé forduló bölcsesség, a valóságuk a nárcizmus és a kontroll.

A titokzatoskodás a legősibb manipulációs eszközök egyike. Aki a tudást ködbe burkolja, aki sejtet, de nem mutat, aki a "beavatottak" exkluzív körét ígéri, az nem tanít – az hatalmat gyakorol. A titokzatosság nem a tudás mélységét, hanem a birtoklás vágyát vagy a lélek kicsinységét leplezi.

A régi korok céhes titoktartása mögött valós egzisztenciális félelem állt: a konkurencia, a megélhetés védelme. A mai "Titkok Őrzői" mögött azonban gyakran semmi más nincs, csak az ego, amely a tudás visszatartásából és a követők rajongásából táplálkozik. Ők nem mesterek, hanem influenszerek – és a kettő között szakadéknyi a különbség.

A mester valódi mércéje a tudás mélysége; a tanítóé, hogy a tanítványai mivé válnak. A "Titkok Őrzője" soha nem engedi el a tanítványt, mert az elengedés a hatalom végét jelentené. Az igazi mester akkor a legsikeresebb, amikor a tanítványa túlnő rajta, és nincs többé szüksége rá.

Konklúzió

Mesternek lenni mindig csak kisebb részt szakmai kérdés, nagyobb részt emberi. Ennek fontosságát nem lehet eléggé kiemelni! Törött a teljességet átadni nem tudja.

Aki hamis, arrogáns, fölényes, ítélkező (gyakran olyan kérdésekben amiben maga többszörösen is elbukik), nem vállal felelősséget a hibáiért, kihasználja, megalázza a hozzá fordulót az előbb-utóbb vagy letöri a jelöltet, vagy kitaszítja köreiből, s magára hagyja tanítványait.

S bár semmi sem olyan könnyű, mint azt mondani, hogy „a tanítvány csak arra való, hogy üsd és szidd” vagy, hogy „A tanítvány csak keserűség és csalódás”, akinek ez a konklúziója valamit önmagában kell megkeresnie és megértenie.

Egyik mesterem szerint „Tanítani kizárólag a tanításért szabad. Mindenki, aki hasznot remél a tanítványból szerezni, csalatkozni fog, mert a tanítvány útja nem biztos, hogy erre tart. Ezért törekedni kell az emberségre s ha a kapcsolat ezen az alapon épül fel, a közös munka lehetségessé válik.”

(Magam addig dolgoztam együtt vele, amíg – sok évvel ezelőtt - az eredetileg tanult, hangszerkészítő szakmámat el nem hagytam. Kapcsolatunk ma is aktív, ha tanácstalan vagyok most, 50 éves fejjel is hozzá, a Mesterhez fordulok tanácsért, köszönet neki ezért!)

Az átadás története: A szövetség jele

Legfontosabb mesterem egy fantasztikus humorú, rendkívül érzékeny és intelligens, megalkuvásra képtelen, rettenetesen goromba kovács volt. Csak így hívtuk őt itthon: „a Csodálatos Pokróc”.

A fentebb említett hangszerész mesterem segítségével juthattam be hozzá - öreg és beteg volt már akkor, nem is nagyon akart találkozni velem.

Tizenegy évig jártam hozzá s szerettem meg Őt, úgy, hogy pótapámmá lett. Megromlott egészsége miatt keveset láthattam dolgozni de szemléletet és gondolkodásmódot tanított. Soha a nyomába nem érhettem annak az elképesztően széleskörű művészi-szakmai intelligenciának, amivel Ő rendelkezett.

Mielőtt meghalt, akartam venni tőle egy kalapácsot. Kezembe adta a saját kalapácsát, azt a szerszámot, amihez negyven évi kovácsolása során soha, senki se nyúlhatott.

Kérdeztem tőle: „Te mivel fogsz akkor dolgozni, Géza Bácsi?”

Azt mondta: „Majd csinálok magamnak másikat!”

Szívszorító volt...tudtam, hogy most tette le és adta át a kardkovácsolást és én azt éreztem, nem tudok erről az égvilágon semmit sem.

...

A Mester nem sokkal ezután meghalt, kezével a szövetség kapujának ősi jelét formálva kezemen.