Idegen nevek, zárt ajtók

Van egy szokatlan frusztrációm az idegen nevek magyarosításával kapcsolatban.

Amit alább írok, egy amatőr „kutató” és „fordító” frusztrációjából fakad.

Amikor először találkozom egy kulturális fogalommal, mondjuk egy japán íróval vagy egy kínai történelmi személlyel, a magyar kiadások, újságcikkek vagy akár a Wikipédia gyakran egy magyarosított változatot kínál. A szándék valószínűleg jóindulatú, megkönnyíteni a kiejtést és a megjegyzést. De ezzel a látszólag ártalmatlan lépéssel egy láthatatlan falat emelnek elénk.

Jun'ichirō Tanizaki

Mi történik akkor, amikor egy fogalomról többet szeretnél megtudni? Megpróbálod begépelni a nemzetközi adatbázisokba, a Google-be, a szakkönyvek katalógusaiba azt a nevet, amelyet most ismertél meg, például „Szószeki”. Az eredmény egy üres képernyő, vagy néhány helyi magyar találat. A könyvről, az íróról, a témáról szóló világnyi információ nem létezik azok számára, akik a „magyar ajtón” keresztül érkeztek. Nem találod meg a szakirodalmat, a kritikákat, a kutatók közösségét. A tudásod végtelenül korlátozottá válik, mert a nyelvi híd helyett egy zsákutcába jutottál.

Ez a probléma mélyebb, mint a keresőoptimalizálás kérdése. A kulturális hűségről szól. Amikor Natsume Sōseki nevét átírjuk Nacume Szószeki-re, nem pusztán egy hangrendszert cserélünk le. Elmosódik az a szándék, amellyel az író a „Sōseki” művésznevet választotta, és elvesznek az eredeti jelentés árnyalatai.

A „Sōseki” név eredete:

A „Sōseki” (漱石) művésznevet a „Sōseki kenshō” (漱石枕流) című klasszikus kínai kifejezésből vette. A négy karakter jelentése:

• Sō (漱): „öblíteni”, „mosni”

• Seki (石): „kő”

• Ken (枕): „párnaként használni”

• Shō (流): „folyó”

A kifejezés szó szerinti jelentése: „követ öblíteni, folyót párnaként használni”. A legenda szerint egy ősi kínai költő, Sun Chuo 孫綽 (Sun Csou…) ezzel bizonyította, hogy mindenben másként cselekszik, mint az átlagemberek, és így fejezte ki különcködő, a konvenciókkal szemben álló természetét. Natsume Kinnosuke (Natsume Kinnoszuke…) volt az író eredeti neve, de a fent említett művésznevet választotta, hogy hasonlóan szilárd, független és egyedi személyiséget jelképezzen.

Amikor egy magyar szövegben megismert kínai név, Sun Csou után kezdtem kutatni, és beírtam a keresőbe, hamar kiderült, hogy ezt a formát rajtunk kívül senki nem használja, más nyelveken nem is ismert. Először tehát meg kellett találnom az eredeti nevet, Sun Chuo alakban, ami időbe telt. Csak miután sikerült azonosítanom a helyes átírást, tudtam érdemben bővíteni a tudásomat a nemzetközi szakirodalom és adatbázisok segítségével.

Ez a pontosság kérdése. A történelem és az irodalom tudományos feldolgozása nem épülhet bizonytalan alapokra. Miyamoto Musashi nem Mijamoto Muszasi, a Jōmon-kor nem Dzsómon-kor, Tokugawa Ieyasu nem Tokugava Iejaszu. Ezek világosan meghatározott történeti és kulturális entitások, amelyekre a megértés érdekében minden nyelvben ugyanazzal az alapnévvel kell hivatkoznunk.

Vajon valóban segítünk a magyar olvasónak a magyarosítással? Rövid távon, a könnyebb kiejtés szempontjából talán igen. Hosszú távon azonban megfosztjuk őt a globális tudásrendszerhez vezető csatlakozási ponttól. Egy olyan változatot tanítunk meg neki, amely sehol máshol nem létezik, és ezzel akaratlanul is elvágjuk őt a nemzetközi diskurzustól. A világ, különösen a digitális térben, az eredeti vagy szabványos átírásokra épül. Ha nem ezeken a neveken ismerjük meg, akkor nem tudunk benne teljes értékűen részt venni.

A megoldás nem a nyersesség. Senki sem várja el, hogy mindenki tökéletesen ejtse ki a japán neveket. A megoldás a transzparenciában és az alapok megadásában rejlik. Írjuk ki a neveket az eredeti latin betűs átírásukban, és ha szükséges, adjuk meg magyarosan a kiejtést. Használjuk következetesen a szabványos formákat, például Saitō Ryokū, Sanshirō, és magyar mondatokban toldalékoljuk őket, például Saitōval, Sanshirōt. Így megőrizzük a hozzáférést a globális információhoz, miközben tiszteletben tartjuk a fogalom eredeti identitását. Ez nem nyelvi sznobizmus, hanem alapvető tudásmenedzsment, és kulturális illeszkedési kérdés a 21. században.

Ez a frusztráció a lehetőségek elvesztésétől való félelemből fakad. Abból a félelemből, hogy egy szép napon rájövünk, a világot, amelyet ismerni véltünk, valójában csak magyar szűrőn keresztül láttuk, és a valódi kapcsolódási pontok mindig is máshol voltak, azokban a pontosan leírt nevekben, amelyeket soha nem tanítottak meg nekünk.

Fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy ez az írás nem ítélet és nem is számonkérés. Nem a korábbi fordítói gyakorlatot vagy a magyar nyelv hagyományait kívánja bírálni. Sokkal inkább egy mai helyzetre adott reflexió. Arra a környezetre, amelyben élünk, ahol a világ valóban kinyílt előttünk, és ahol néhány kattintással elérhetővé vált a nemzetközi szakirodalom, az idegen nyelvű források és a globális tudás hálózata.

Ebben a megváltozott térben a magyarosított nevek már nem pusztán nyelvi kérdések. Konkrét gyakorlati következményeik vannak. Egy név ma nemcsak kimondott szó, hanem keresőkifejezés is. Ha egy fogalmat, személyt vagy művet kizárólag magyarosított alakban ismerünk meg, az gyakran megszakítja a továbblépés lehetőségét. Nem azért, mert az olvasó ne lenne képes tanulni vagy alkalmazkodni, hanem mert egyszerűen nem kapja meg azt a kulcsot, amely a további kereséshez szükséges.

Történeti háttér és nyelvi beidegződések

A 19. századi alaphelyzet

A magyar idegen névírás gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, amikor a magyar tudományos és irodalmi nyelv tudatos építése zajlott. A cél az volt, hogy a magyar nyelv teljes értékű műveltségi nyelvvé váljon. Ebben a közegben az idegen nevek magyarosítása természetes eszköznek számított. A hangsúly nem a nemzetközi összevethetőségen volt, hanem azon, hogy az olvasó egyáltalán ki tudja ejteni és meg tudja jegyezni a neveket.

Fontos szempont volt az is, hogy a legtöbb olvasó nem beszélt idegen nyelveket. A latin, a német és a francia voltak a közvetítő nyelvek, az ázsiai nyelvek pedig szinte teljesen elérhetetlenek voltak. Egy japán vagy kínai név esetében nem létezett olyan „eredeti latin betűs forma”, amelyhez vissza lehetett volna nyúlni. A fordító hallás vagy másodlagos, gyakran német közvetítéssel készült átírások alapján dolgozott.

A fonetikus elv dominanciája

A magyar nyelv erősen fonetikus, és ez mélyen befolyásolta a nyelvészeti gondolkodást. A magyar helyesírás egyik alapelve, hogy amit leírunk, azt nagyjából úgy is ejtjük. Ez az elv az idegen nevek esetében is érvényesült.

A nyelvészet és a szerkesztőségi gyakorlat azt tekintette olvasóbarátnak, ha a magyar szövegben szereplő nevek magyar betűkkel, magyar hangértékekkel voltak leírva.

Ez nemcsak Japánra vagy Kínára volt jellemző. Ugyanez történt az orosz, arab vagy akár görög nevek esetében is. A magyarosítás egyfajta „fordítás a hangzás szintjén” volt, nem az eredeti íráskép megőrzésének kísérlete.

Intézményi megszilárdulás

A 20. század elejére ez a gyakorlat intézményesült. Lexikonok, enciklopédiák, tankönyvek és tudományos sorozatok egységesítették az idegen nevek magyar alakjait. Ami egyszer bekerült egy nagy tekintélyű kézikönyvbe, az normává vált. A szerkesztők és lektorok nem kreatív döntéseket hoztak, hanem meglévő normákat követtek.

Ebben a rendszerben a következetesség fontosabb volt, mint a pontosság mai értelemben. Ha egy névnek létezett „bevált” magyar alakja, akkor azt kellett használni, függetlenül attól, hogy a nemzetközi szakirodalomban közben más átírás vált általánossá.

A hidegháborús elszigeteltség hatása

A 20. század második felében a politikai és kulturális elszigeteltség tovább erősítette ezt a tendenciát. A magyar olvasó számára a világ nem volt közvetlenül elérhető. Nem lehetett szabadon külföldi könyvekhez, folyóiratokhoz, adatbázisokhoz hozzáférni. A magyar nyelvű szakirodalom gyakran zárt rendszerként működött, belső hivatkozásokkal, belső normákkal.

Ebben a közegben a magyarosított név nem akadály volt, hanem kapu. A magyar nyelvű tudásvilágba vezetett be, amely akkoriban valóban teljes és önálló univerzumként működött.

A fordulópont, ami nem történt meg

A rendszerváltás és az internet megjelenése után azonban a környezet radikálisan megváltozott. A nemzetközi átírási rendszerek, például a Hepburn a japán esetében vagy a pinyin a kínainál, világszinten elfogadottá váltak. Az angol nyelv közvetítő szerepe általánossá lett, és a kereshetőség új, addig ismeretlen szempontként jelent meg.

A magyar szakirodalomban azonban nem történt meg egy teljes szemléletváltás. A korábbi normák tehetetlenségi erőként tovább éltek. Sok szerző, szerkesztő és intézmény egyszerűen átvette azt, amit tanult, amit „mindig is így írtunk”. A magyarosítás már nem válasz volt egy valós problémára, hanem hagyomány.

A mai helyzet

Ma már világosan látszik, hogy a magyarosítás eredeti funkciója megszűnt. Amit egykor a hozzáférés megkönnyítésére találtak ki, az a digitális korban gyakran éppen az ellenkező hatást váltja ki. A magyar olvasó ma nem elszigetelt, hanem potenciálisan globális. Tud keresni, összevetni, utánanézni. Ehhez azonban kulcsokra van szüksége, és ezek a kulcsok az eredeti vagy szabványos átírású nevek.

Ezért válik a kérdés ma nem nyelvészeti ízlésvitává, hanem tudásszervezési problémává. A magyarosítás történetileg érthető és indokolt volt. A mai környezetben viszont újragondolásra szorul, nem eltörlésre, hanem átalakításra. Transzparencia, kettős megadás és következetesség.

Talán már többen észrevették, hogy minden fordításom végén megtalálható az eredeti írás linkje. Fordítóként abból indulok ki, hogy lehetnek olyan olvasók, akik egy-egy szót, kifejezést vagy fogalmat nem éreznek teljesen egyértelműnek, és szeretnék megnézni az eredeti szöveget, hogy saját értelmezést alakítsanak ki.

Ezért biztosítom a lehetőséget arra, hogy az olvasó összevesse a fordítást az eredeti szöveggel, udvariasan feltételezve, hogy rendelkezik az ehhez szükséges nyelvtudással. A fordításaim így átláthatók, és mindenki számára hozzáférhetővé teszik a forrást.

Ez az írás tehát nem a múlt ellen szól, hanem a jelenhez szól. Arra szeretne rávilágítani, hogy ma már nem az a kérdés, ki tud-e ejteni egy idegen nevet, hanem az, hogy hozzá tud-e férni ahhoz a tudáshoz, amely mögötte áll. Ha ezt a hozzáférést egyetlen nyelvi döntéssel elvesszük, akkor nemcsak egyszerűsítünk, hanem lehetőségeket zárunk el. És éppen ezek a lehetőségek azok, amelyek a mai, nyitott és kereshető világban a legértékesebbek.