Október 19-én részt vettem a Sekigahara Fesztiválon, amely nem csupán a történelem, hanem a kultúra ünnepét is megtestesítette. Sekigahara, a híres csata színhelye, különleges atmoszférájával és gazdag történelmével varázsolja el a látogatókat. A fesztivál keretében számos program és látványosság várta az érdeklődőket.
Mivel az esemény pontosan egybeesett a látogatásommal, nem volt kérdés, hogy részt veszek rajta. Kyotóból indultam, és csupán egyszer kellett vonatot váltanom, hogy eljussak a történelmi kisvárosba.
Amikor megérkeztem az állomásra, és ránéztem a helyiségjelző táblára, el sem tudtam hinni, hogy azon a legendás helyszínen állok, ahol annyi történet és emlék fűződik a múlthoz.
A vasútállomás melletti kis boltban lenyűgöző szuvenírek kínálatával találkoztam. Visszafogtam magam a vásárlás terén, mert tudtam, hogy az esemény helyszínén még bőségesebben találok majd vásárolni valót.
Körülbelül 10 percnyi kényelmes sétával elértem a rendezvény helyszínét.
Sétám során gyönyörködtem a ködbe burkolózó környező hegyek látványában, amelyek igazán varázslatos élményt nyújtottak. Megérkezésemkor számos stand és árus fogadott, bőséges választékkal a csodás szuvenírekből. Minden egyes portékát alaposan megvizsgáltam, és próbáltam csak a legfontosabb dolgokat megvásárolni…
Találkoztam egy pár szamurájjal is, akik rendkívül vidámak és barátságosak voltak. Miközben szétnéztem, élveztem az izgalmas és színes forgatagot, ami körülöttem zajlott.
Bár az idő kissé borongós volt, egyáltalán nem volt kellemetlen. Miután alaposan körülnéztem, elindultam, hogy megkeressem a Sekigahara-i páncélmúzeumot. Elvileg csupán 10 percre kellett volna lennie a rendezvénytől, de mire megtaláltam, körülbelül húsz perc, sőt talán még több is eltelt. Végül rátaláltam, de amikor szerettem volna belépni, közölték velem, hogy várnom kell.
A múzeum bejáratánál egy étterem működött, ahol éppen az alkalmazottak szolgálták ki a vendégeket. Miközben várakoztam, megcsodáltam a házigazda kacsáját, ami a múzeum bejáratánál pihengetett…
Miután végre bejutottam a múzeumba, alaposan szétnéztem. Körülbelül húsz páncél volt kiállítva, és kérdeztem a tulajdonost, hogy szabad-e fényképeznem, de ő azt válaszolta, hogy nem. Két másik japán turista viszont pimaszul kattintgatta a fényképezőgépét, mintha nem zavarná őket a helyzet. Gondoltam, nem probléma, ha a tulajdonos nem kívánja reklámozni a múzeumát, akkor én sem fényképezek. Egyébként sem volt sok mit fényképezni, mert a páncélok elhanyagolt, toldozott-foldozott állapotban voltak. A legtöbb páncél az Edo-kor után készült, amikor már elkezdtek páncélokat gyártani a külföldi turisták számára. Szinte kizárólag dōmaru típusú páncélok voltak kiállítva, néhány ashigaru páncél mellett.
Beszédbe elegyedtem a tulajdonossal, aki éppen egy páncélt javítgatott zsinórral és egyéb nem hagyományos eszközökkel. Elmondta, hogy nemrég költözött Sekigaharába, és nagy kedvelője a páncéloknak (meglepő módon). Számos kérdést átbeszéltünk a páncélfajtákról. Igazán kedves és barátságos úr volt.
Összességében szívesen ajánlanám a múzeum meglátogatását, de nem tehetem, mivel az ember csupán az idejét vesztegeti ott. Ha már Japánban járunk, érdemesebb inkább a helyi nagy múzeumokat felkeresni, ahol olyan páncél típusokat láthatunk, mint a Haramaki, Ō-yoroi, Tanko és Keiko. Én magam a Tokiói Nemzeti Múzeumot ajánlom mindenkinek.
Tehát ne pazaroljuk az időnket a múzeum felkeresésével. Csak ha Sekigaharába járunk és nincs más tennivalónk.
Visszatérve az esemény helyszínére, eleredt az eső, ezért bementem a Sekigahara-i csatamező emlékmúzeumba. Miután megtekintettem a kiállítást felmentem a múzeum ötödik emeletére, ahol egy kilátóterem várta a látogatókat, ahonnan közel 360 fokos panoráma nyílik a környező tájra.
A kilátóban közel egy órán keresztül ültem, és bámultam a lenyűgöző panorámát, amelyet a köd borított hegyek nyújtottak. Megértettem, miért ragadták meg a japán tusfestők képzeletét a ködös hegyek látványa. A lelki szemeim előtt megelevenedtek a falitekercsek és a lenyűgöző fanyomatok. Alig tudtam betelni a látvánnyal.
Közben csendesen esett az eső, és lassan elmosta a fesztivál hangulatát. Végül elindultam, hogy megkeressek egy másik épületet, ahol japán páncélokat láttam a megérkezésemkor, de akkor még nem volt nyitva.
Átszaladtam az esőben a másik épületbe, és megtaláltam a páncélokat. Voltak, amelyek papírból készültek, de modern replikák is akadtak köztük bőven. Míg kint zuhogott az eső, kihasználtam az alkalmat, hogy tanulmányozzam a páncélokat és képeket készítsek róluk.
Amíg egy padon ültem a páncélok előtt, meghatározó élményben volt részem. Egy japán család is megcsodálta a kiállított páncélokat, és az apa megkérte a fiát, hogy álljon a páncélok elé, hogy lefényképezhesse. A kisfiú, ahogyan mosolyogva és büszkén kihúzta magát a páncélok előtt, igazán megható volt számomra. Büszke volt a múltjára és a történelmükre, és arra, hogy ő is ezeknek a nagy múltú elődnek a leszármazottja, még ha nem is közvetlenül. Bárcsak lenne hasonló lehetőség Magyarországon is, hogy ilyen büszkén állva mosolyogjunk a múltunkra visszatekintve…
Fáradtan és kimerülten arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel már eléggé kimerültem, és még mindig szenvedtem az időeltolódás következményeitől, elindulok hazafelé. Már nem bánkódtam a szamurájbemutató és a csata felevenítését; csupán vissza szerettem volna jutni a szállodámba.
Másnap már nem mentem vissza, ahogyan terveztem, mert valójában nem nyűgözött le annyira. Kissé vásári hangulata volt az egésznek.
Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, hogy látogassa meg, mert ha legközelebb ebben az időszakban térek vissza Japánba, mindenképpen eljövök ismét, hogy megnézzem az egész rendezvényt.
A Sekigahara Fesztivál egyedülálló lehetőséget kínál mindenki számára, hogy mélyebben megismerje a japán kultúrát és történelmet, és elmerüljön az esemény varázsában, még az eső ellenére is.
Comments