top of page
Keresés

Az Ise Jingu Szentély és a nagy nap

Frissítve: 2023. júl. 15.



Ma az Ise Jingu Szentélybe megy a csoport, ahol egy egész napot töltünk majd el.

Hajnal 01.50-kor kelünk, hogy 03.30-ra elkészüljünk a busz indulására a szobatársammal. Öltönybe kell menni (csak fekete, vagy mélykék) nagyon szigorúak a dresszkód szabályok. Külön kaptunk egy A4-es lapot, amin leírták, hogy mit szabad viselni és mit nem. Nekem, mivel bemutatót is tartok a mesteremmel, még a kardomat és az embu gi-met is vinnem kell. Az embu gi egy olyan szett, amelyeket bemutatókhoz szoktak viselni.

A liftnél találkozok a mesteremmel 03,15-kor, hogy még egyszer átvegyük a bevonulási ceremóniát, a technikákat, és a levonulási ceremóniát.

Pár perc múlva a többiek is csatlakoznak, és elindultunk.




Izgatott vagyok, mert ez lesz életem legfontosabb bemutatója. Soha nem volt és nem lesz többé ilyen kiemelkedő alkalom. Lehet azt mondani, hogy az ember ne legyen kishitű és biztos lesz még ilyen vagy még nagyobb esemény is. Nos nem hiszem, hogy Japán legnagyobb szentélyénél lenne még kiemelkedőbb hely egy ilyen egyszerű ember számára, mint amilyen én vagyok.

Hálás vagyok a lehetőségért mert az Ise Szentélyben még soha ezelőtt nem tartott nem japán ember bemutatót, tehát ez egy „történelmi pillanat”. (Legalább is számomra.)

Az út a hoteltől a szentélyig körülbelül két óra és tíz perc.




Hosszú az utazás és az ember egész úton arra gondol, hogy csak el ne rontsa a bemutatót vagy a nyitó és záró etikettet. Tehát elindultunk a szentélybe.

„Az Ise Jingu, hivatalosan "Jingu", 125 jinja (sintó szentélyt) foglal magában, középpontjában Kotaijingu (Naiku), amelyet Amaterasu-Omikami-nak szenteltek, és Toyo'uke-daijingu (Geku), amelyet Toyo'uke-no-Omikami-nak szenteltek. A szentély területe nagyjából akkora, mint Párizs központja! Évente több mint 1500 szertartást végeznek itt, hogy imádkozzanak a császári család jólétéért, a világ békéjéért és a bőséges termésért.”




Lassan felkel a nap is az odavezető úton. Gyönyörű napkelte. Ahogy nézem, arra gondolok, hogy Amaterasu (a Napistennő) kegyes hozzánk és már várja a látogatásunkat.

Az előző nap egész nap esett és kétséges volt, hogy kitisztul e az idő egyeltalán, és láss csodát, az istennő kegyelt bennünket.


Amaterasu-Omikami-t eredetileg a császári palotában imádták az egymást követő japán császárok. A 10. Sujin császár uralkodása alatt azonban a Szent Tükröt (Amateraszu-Omikami szimbólumát) áthelyezték a császári palotából. Aztán a 11. Suinin császár uralkodása idején a császár utasította hercegnőjét, Yamatohime-no-mikoto-t, hogy keresse meg a legmegfelelőbb helyet Amaterasu-Omikami végleges nyughelyéhez és imádatára. Miután számos vidéken kutatott, a hercegnő végül azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy Amaterasu-Omikami-t Ise-ben kell örökre szentélybe helyezni és imádni. Ez körülbelül 2000 évvel ezelőtt történt.”



Amaterasu-Omikami



Bámulom a napfelkeltét és a hegyeket. Csodaszépek és fantasztikus a zöldnek ez a pazar színorgiája. Itt nem nehéz művésznek lenni gondolom, a szép bambuszerdők és a fák között nővő Japán wisteriák igazán festőiek.




Sajnos a kép nem adja vissza a csodás napfelkeltét és valljuk meg, mozgó járműből képet készíteni egyébként is művészet.

Megérkezésük után át kellett sétálni az Uji hídon. Láttam már képen a hidat, de ez valami festői volt a napkeltében a fények játékával a vízen és a szép fahíddal. Mielőtt átkeltünk, mindannyian hármas csoportokban meghajoltunk, mielőtt a hídra léptünk. Miután átmentünk újra meghajoltunk egy a végén lévő tori kapu átlépése előtt.




Sajnos a következő fejezetben rengeteg lesz a szóismétlés, mert minden csodás, lenyűgöző és lélegzetelállító volt. Kifogy az ember a szépséget leíró szavakból ezen séta során.

Belépéskor egy hatalmas fa vár bennünket, ami megint csak meseszép a zöld mohákkal körbevéve amik szépen megtelepedtek a fák törzsein is. Hatalmas őserő van itt, ami átjárj az egész területet.




A séta a szentélyig varázslatos volt. A reggeli fények átszűrődve a fák lombkoronái között és a zöld mohák az évszázados fákkal és sziklákkal, leírhatatlanok. Sajnos az egyesületnek, amelynek tagja vagyok, szigorú szabályokat hoz a fényképezéssel kapcsolatban, tehát nem tudtam fotózni. De ez a hely a fotósok menyországa. Mindenképpen vissza kell mennem valamikor a jövőben és készíteni több száz fotót.





Ezek sajnos nem az én képeim, de, szépen szemléltetik a csodát, amit ott élhet meg az ember.

Itt egy videó, ami röviden bemutatja többek között a szentély fényeit:






A Kaikū, a belső szentélykomplexum elsődleges szentélye, ahol állítólag a Yata no Kagami található, egy tükör, amely Japán három szent kincsének egyike. A tükör, a kard és az ékszer alkotják a japán császári regáliát.




A hivatalos történet szerint a Kusanagi-kard a Nagoyában található az Atsuta-szentélyben, az ékszer, a Yasakani no Magatama a Tokiói császári palotában, a Yata no Kagami tükör pedig itt van elhelyezve.

A legendák szerint Ninigi-no-Mikoto, Amaterasu napistennő unokája és a császárok őse hozta őket a Földre. Végül dédunokájának, Jimmu-nak, Japán első császárának adta őket. Ez megerősíti a császárnak, mint Amateraszu leszármazottjának státuszát, és azt, hogy ő Japán legfőbb uralkodója.

A tükröt a császári ereklyék közül a legértékesebbnek tartják. A legendák szerint Amaterasu azt mondta Ninigi-nek: "Szolgáld ezt a tükröt, mintha az én lelkem lenne, ahogy te is szolgálnál engem, tiszta elmével és testtel".

Az elit papok a trónra lépési szertartás során mutatják be a három szent tárgyat az új császárnak. A szertartás a szentélyek legbelsőbb szentélyeiben zajlik, így csak a császár és néhány elit pap látja őket. Vagy a csomagokat látják, amelyekben őrzik őket.




A legenda szerint Ishikoridome istenség kovácsolta a Szent Tükröt. A művészi ábrázolások a késő őskorból származó bronztükrökön alapulnak.




Mi a fellépők útközben letettük a felszereléseinket és a táskáinkat egy kijelölt helyre és csatlakoztunk a csoporthoz, amely idő közben levonult a Isuzugawa folyóhoz majd elvégeztünk egy szertartást.




A képen látható helyszínen folytattuk le a ceremóniát.

A folyó széléhez vonultunk ötös csoportokban.

A következő módon történt a rövid rítust:


Vinnünk kellett magunkkal két fehér ruhazsebkendőt. Amit a kezünkben kellett tartani amikor a folyó széléhez értünk. Féltérdre kellett ereszkednünk és az egyik zsebkendőt a földön lévő térdünk alá kellett tenni. A másikat pedig a térdünkre kellett fektetni. Az egyiket azért, hogy ne piszkoljuk össze az öltönyünket és a kosztümöket a másik pedig készenlétben várt, hogy megtörölhessük a kezeinket a szertartás végeztével.

A félig térdelő pozícióból az egyik kezünkkel belemerítettünk a folyóba és amikor kiemeltük a másik kezünket is mellé tettük, mintha valamit óvatosan tartanánk a nyitott tenyerünkben. Lenéztünk és beletekintettünk a vízbe.

Azt mondták, hogy úgy tekintsünk a tenyerünkben lévő vízbe, mintha tükör lenne. Elmormoltam egy rövid fohászt. Először megköszöntem, hogy itt lehetek újra Japánban aztán megköszöntem, hogy itt lehetek az Ise szentélyben, majd azt kértem, hogy minden rendben legyen a bemutatónk alkalmával. Lassan kiöntöttük a vizet a kezünkből és közben a két tenyerünket összezártuk, mintha imádkoznánk és lefelé fordítottuk őket, hogy lecsepegjen a maradék víz. Majd megtöröltük a kezünket a térdünkre helyezett zsebkendőbe és miután felálltunk, meghajoltunk.




Ezután elindultunk a nyitóceremóniára, ahol hosszú beszédeket hallgattunk japánul és rengeteget hajlongtunk. Majd elmentünk átöltözni.

Egy szép tatamis, tolóajtós tradicionális helyiségben öltöztünk át. Miután átvedlettünk átvettük megint a bevonulást ceremóniáját a formagyakorlatokat és a kivonulást.

Tudni kell, hogy a bemutatónkat egy No színpadon hajtottuk végre. A lenti képen látható, hogy ahol három ember ül egymás mellett, az egy folyosó, ahol a No darabot játszó színészek bejönnek a darabhoz. Nekünk is itt kellett bejönnünk egymást követve. Kezünket a testünk mellett tartva és nem mozgatva és kissé süllyesztett testtartással kellett bevonulnunk. Nos, nem mondom, hogy csináltam már ilyesmit előtte.

A bevonulás után a színpad szélén ott volt egy asztal, ami mögött harcművészeti mesterek ültek és előttünk természetesen a nézők hada.

Ha ez nem lenne elegendő, az arra járó bámészkodók is szabadon élvezhették az előadásunkat.



A kép illusztráció.


Szépen lassan felmentünk a színpadra és elkezdődött a bemutató. Belevágtunk és vége lett…hogy kik ültek az asztalnál vagy hogy hányan nézték, nem realizálódott. Minden gondolatommal a demonstrációra koncentráltam. Megszűnt az idő és a valóság. Tudtam, hogy ennek tökéletesnek kell lennie.


Az előadásunknak vége lett, felnéztem és a megadott rituálé szerint lejöttünk a színpadról. Még mindig a színpadon átélt extázisban voltam egy pár percig.

Visszatértünk az öltöző helyiségbe. Ahogy visszaúton lépkedtem a fapadlón, hangosan dübögtek a lépteim a sarkam minden alkalommal keményen koppant, ami megzavarta ezt a szép harmonikus pillanatot. Ezért megpróbáltam alkalmazni azt a járásmódot ahogy a színpadra mentünk fel és amit a dojo-ban használunk. Mégpedig olyan módon, hogy nem lépked az ember, hanem csúsztatja a lábát a padlón.

Ami olyan nehézkesnek és csak elméletben megvalósíthatónak tűnt az edzéseken itt életre kelt és megértettem, hogy ezeken a padlókon nem is lehet másképp járni. A lakkozott felületen halkan csúsztatni a lábakat a tabi-ban (zokni szerű lábbeli) szinte természetesnek tűnt erőlködés nélkülinek.

Visszatérve az öltözőbe észrevettem, hogy egy Shito Ryu karatés a tatami padlón edzőcipőben melegít. Mindannyian kint hagytuk a cipőinket és csak zokniban jöttünk be az öltöző részbe. A tatami szőnyegen cipőt viselni, még ha edzőcipő is igen nagy tiszteletlenség. A cipő kemény talpa ugyanis tönkreteszi a tatami matracot. Itt nem az számít, hogy tiszta a cipő és csak edzőterembe hordjuk, hanem az, hogy a kemény felület kikezdi a gyékényszőnyeget.

Kérek mindenkit, hogy figyeljen erre. Ha körülöttünk mindenki mezítláb vagy tabiban van, kövessük a példájukat és vegyük le a cipőnket.

Visszavettük az öltönyünket és csatlakoztunk azokhoz, akik a fellépőket szemlélték. Megnéztük még a maradék bemutatókat és aztán elmentünk elfogyasztani az ebédünket. Csendesen ettünk és megpróbáltuk még tudatosítani magunkban, hogy hol vagyunk és hogy nemsokára vége az ittlétünknek.

Miután végeztünk a bento dobozunkkal, kivonultunk az épületből és lassan elindultunk a buszok felé. Az út során lehajoltam és felvettem egy követ és a zsebembe csúsztattam, bízva abban, hogy a kő visszahoz ide egyszer.


Ismét áthaladtunk a hídon és csendben meghajolva elbúcsúztunk ettől a varázslatos helyről.

A buszon a hosszú naptól kimerülve a legtöbbünket elnyomott az álom. Majd hazaérve a szállodában átbeszéltük a nap eseményeit és aznap elégedetten hajtottuk álomra a fejünket. Megérte a hosszas felkészülés erre a napra. Jó érzés, hogy nem vétettünk hibát és minden zökkenőmentesen ment. Ez volt hát az a nap amire olyan intenzíven készültünk.








358 megtekintés0 hozzászólás

Commentaires


bottom of page