Reggeli után ismét taxiba ültünk és irány a Nijo kastély. Ha Tokióban járunk, mindenképpen legyen a meglátogatandó helyek listáján. Szerencsére nem voltak sokan. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az utca túloldalán van egy bolt, ahol kardokat árulnak. Reméltem, hogy nyitva lesz, de sajnos nem volt. Talán legközelebb. Ezért, ha érdekelnek valakit a japán kardok, tartsa a szemét ezen a bolton, ha meglátogatja a kastélyt.
Ha a kastély bejáratával szemben állunk, akkor bal oldalunkra esik ez a kis bolt. Három perc sétára.
A bolt nyitvatartása elég fura ezért érdemes megnézni az interneten és összekombinálni a látogatással.
Ezt a boltot keressük:
A Nijo-kastély 1603-ban épült Tokugawa Ieyasu, az Edo-korszak (1603-1867) első sógunjának kiotói rezidenciájaként. Unokája, Iemitsu 23 évvel később fejezte be a kastély palotaépületeit, és tovább bővítette a kastélyt egy ötemeletes vártoronnyal.
Miután a Tokugawa-sogunátus 1867-ben megbukott, a Nijo-kastélyt egy ideig császári palotaként használták, majd a városnak adományozták, és történelmi helyszínként megnyitották a nagyközönség előtt. Palotaépületei vitathatatlanul a japán feudális korszak kastélyépítészetének legjobb fennmaradt példái, és a kastélyt 1994-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
A belépődíj 1,300 yen, amelyet a főkapu melletti kis épületben lehet megvásárolni és magába foglalja a belépőt a kastélyba.
A Kastélyba való belépés után, már alig vártam, hogy újra megpillantsam a hatalmas díszitett kaput, amelynél már az első alkalommal elállt a lélegzetem.
Fantasztikus! Az ember csak áll földbe gyökerezett lábbal és az építőknek adózik mély tisztelettel, hogy miként tervezhették meg, és hogyan váltották valóra a terveket úgy, hogy akik belépnek, érezzék, hogy aki itt él az nem egy átlagos földi halandó.
A kapun áthaladva eljutunk a kastélyhoz. Sajnos én nem tudtam bemenni, mert elveszítettem a jegyem. Vigyázzunk a belépő jegyünkre, mert szükségünk lesz a belépéshez a kastélyba. Nos, mivel nem tudtam bemenni, így kihasználtam az alkalmat és fotóztam. Amikor először jártam Japánba szerencsére már jártam bent.
Mielőtt bemegyünk a kastélyba, érdemes az oldalkertet megnézni a tóval és vízeséssel, mert a kastélyból máshol jövünk ki.
A kertben egy szép tó van vízeséssel és csodás fákkal és bokrokkal.
Útban kifelé a kastélyból beültünk valamit inni a kijáratnál lévő épületbe, ahol szuvenírboltok voltak és enni is lehetett. Volt a falon néhány kard kitéve és odasétáltam megnézni őket. Készítettünk néhány képet és amikor megnéztem a pengék leírását és a készítőket elakadt a lélegzetem.
Többek között egy Maramusa és egy Masamune penge volt kiállítva. Ezek a felbecsülhetetlen értékű kardok csak úgy egy szuvenírbolt és étterem kombóban voltak kiállítva. Sajnos az üveg tükröződése miatt nem sikerült elfogadható képeket készíteni a pengékről. Elnézést a rossz minősérért.
A Masamune pengén nagyon szépen megfigyelhető volt a rá jellemzőhullámos hamon vonal (edzés vonal a pengén) amelyet állítólag a tenger hullámai ihlettek.
A másik érdekes penge egy Kotetsu volt, amelyet a híres Shinsengumi egyik vezetője a híres kardforgató Kondo Isami (1834-1868) is használt. Kondo állítólag rendelkezett egy karddal, amelyet a korai Edo-korszak leghíresebb kardkovácsa, Nagasone Kotetsu készített.
Látható volt még egy penge a Rai iskolából. A Rai-iskola nagymester kardkovácsai közül valószínűleg a leghíresebb Rai Kunitoshi, akit az első rangú tantō-készítők egyikeként tartanak számon.
Ezután a Kinkakuji templomba (arany pavilon) vettük az irányt.
Jó volt ismét visszatérni és ezúttal nem esett az eső, ami külön jó volt. Itt jegyezném meg, hogy a táskánkba mindig legyen egy kis esernyő, ha eleredne az eső a tavasz mit tudjuk nagyon szeszélyes.
A Kinkaku-ji helyszíne eredetileg egy Kitayama-dai nevű villa volt, amely egy befolyásos államférfi tulajdona volt. A Kinkaku-ji története 1397-re nyúlik vissza, amikor a villát a Ashikaga Yoshimitsu shōgun megvásárolta a Saionji családtól, és átalakította a Kinkaku-ji komplexummá. Amikor Yoshimitsu meghalt, az épületet fia az ő kívánsága szerint zen templommá alakította át.
1950. július 2-án hajnali fél háromkor a pavilont felgyújtotta egy 22 éves szerzetes tanonc, Hayashi Yoken, aki ezután öngyilkosságot kísérelt meg az épület mögötti Daimon-ji dombon. Túlélte, és később őrizetbe vették. A szerzetest hét év börtönre ítélték, de 1955. szeptember 29-én mentális betegségei (üldözési komplexus és skizofrénia) miatt szabadon engedték.
A jelenlegi pavilonszerkezet 1955-ből származik, amikor is újjáépítették. A pavilon háromszintes, 12,5 méter magas. A rekonstrukció állítólag az eredetihez közeli másolat, bár egyesek kételkednek abban, hogy az eredeti szerkezeten ilyen kiterjedt aranylemez bevonatot használtak. 1984-ben felfedezték, hogy a rekonstruált épületen levált az aranylemez, és 1986 és 1987 között 0,5 μm vastagságú aranylemezzel helyettesítették, ami ötször olyan vastag, mint a rekonstruált épületen lévő aranylemez volt.
A templom mögött egy szép kert van, amin keresztülhaladva hagyhatjuk el az arany pavilont. A fák közül láthatjuk az arany pavilont a tetején a főnixxel, amit búcsút int nekünk.
A kert természetesen ugyanolyan elbűvölő. mint maga a kastély. Rengeteg kis érdekes részlettel, amiket érdemes felfedeznünk.
A kijáratnál van egy kis bolt és mellett van egy szentély, ahol imádkozhatunk is.
A mai napunk is egy varázslatos utazás volt a keleti kultúra mélységeibe. A Nijo kastély már önmagában is lenyűgöző élmény volt. A gyönyörű kertek, a tradicionális épületek és a múlt idők hangulata áthatotta az egész helyet.
Később a Kinkaku ji templom megpillantása még tovább emelte a lelkünket. Ahogy csodáltuk az aranyozott templomot, az egész területen végig terülő nyugalom és szépség megragadott bennünket. A tó vize tükrözte az épület ragyogását, és az ég kékje kísérte az egész látványt. Megálltunk egy pillanatra, hogy elmerüljünk az áhítatban és az öröklét érzésében.
Ahogy tovább folytatjuk utazásunkat, újabb kalandok várnak ránk, és újabb emlékekkel gazdagodunk. Csodálatos, hogy az utazás képes ilyen mély érzelmeket ébreszteni bennünk, és hálásak vagyunk minden pillanatért, amit átélhetünk.
